A mi Kéktúránk

Táv: 27,9 km     Pecsét: 5     Résztvevők: Anikó, Bori, Jani, Levi, Viki

Két kocsival indultunk, mivel az egyiket a célban, Dorogon letettük, és a másikkal zötykölődtünk fel Pusztamarótra egy kátyúkkal tűzdelt, keskeny, kanyargós utacskán. Itt nagy meglepetésünkre megtaláltuk a kéktúrás könyv borítóját díszítő emlékművet, elvárásunknak megfelelően pedig az első aznapi pecsétet is, ahogy kellett a temető mellett.

Az első komolyabb emelkedőt követően lelkesen robogtunk tovább a végre egyenes úton, és csak jó pár száz méter múlva vettük észre, hogy a kék jelet elhagytuk. Keresgélés után beláttuk, hogy vissza kell fordulnunk egészen a kereszteződésig, ahol csak hosszas kutatás és előőrsök kiküldése révén találtunk a helyes útra.

Az első megállónk Péliföldszentkereszt, a híres zarándokhely volt, ahol a barátságos templom árnyékában begyűjtöttük a pecsétet és meg is pihentünk. A forrásnál nazgúlok hordáját leptük meg, szerencsére sikerült észrevétlen elosonni mellettük. Megint csak keresés után találtuk meg a jelzést, és egész gyorsan elértünk a következő állomásra, Mogyorósbányára. A pecsét egy épp zárva tartó kocsma előtt volt, szerencsére találtunk egy nyitva lévő éttermet, ahol fagyiztunk, söröztünk, fröccsöztünk illetve üdítőztünk. Nem volt olyan olcsó ez a megálló se pénzben se időben, ráadásul rendesen begémberedtek közben az izmaink így az emelkedővel kezdődő szakasz nem indult felhőtlenül.

Végighaladtunk a Kopasz-hegy oldalában a Tokodi pincékig. A leírás szerint a kerekes kútnál kellett lefordulni a pecséthez, és ott is termett egy ilyen kút, mellette jelzőtábla, hogy kéktúra-pecsét és Kavics-lak erre. Az eddigi legbájosabb pecsételő hely a Kavics-lak, sok színesre festett kaviccsal kirakott bejárója és kertje volt, sajnos zárva. Még maga a pecsétgumi is egy kavicsra volt ragasztva, a pecséttartó tetején pedig sok kéktúra-jelzéssel megfestett kavics gyülekezett, hoztunk is belőle mindannyian.

Ezután Tokod felé kellett volna mennünk, de csak akkor vettük észre, hogy rossz irányba tévedtünk, mikor már vagy jó félórája sétáltunk a téves úton. Hosszas térkép-tanulmányozás után úgy döntöttünk, nem fordulunk vissza, mert ez az út is valahol majd belefut a kékbe. Tokodot így kihagytuk mondjuk, de az ottani pecsét nem kellett feltétlenül. Elég sokáig nem találtuk a utak összefutását, azért mikor két, az út menti tóban horgászó helybéli srácba ütköztünk, megkérdeztük, melyik út visz a Nagy-Getára. Sajnos elég egyszerű népség volt, és bár egyikük járt már a Getán, nem tudták a helyes utat megmutatni. Szerencsére hamar ráakadtunk magunk is.

Innen egy kissé szivatós szakasz kezdődött a Kis-Getára, de a hegyháton csak rövid ideig örülhettünk a viszonylag vízszintes ösvénynek, mert kezdődött a nagyon szivatós szakasz. Több mint fél órán át másztunk nagyon meredeken felfelé megszakítás nélkül, de azért pihenőket beiktatva ki-ki kapacitása szerint. Viszont álldogálni se lehetett sokáig, mert akkor szúnyograjok lepték el az embert. Azért csak felszenvedtük magunkat, de mivel már sötétedett, indulni kellett tovább. Szerencsére innen már szinte végig lefelé vezetett az út. Egyszer megint sikerült elvesztenünk a kék jelet, majd csak azért gyalogoltunk vissza, hogy rájöjjünk, jó úton haladunk, csak az indák és borostyánlevelek úgy benőtték a fákat, hogy eltakarták a kék jeleket.

Végül csak beértünk Dorogra, sajnos még jó fél órát kellett a betonon caplatni, így a talpunk – szinte egyetlen testrészünk, ami addig nem sajgott – szintén megfájdulhatott. A kocsi még a helyén volt, az állomáson pecsétet is kaptunk, így indulhattunk vissza az első autóért Pusztamarótra, remélve, hogy hamarosan hazaérünk.

A Pusztamarótra vezető utolsó nagyon rozoga úton felvetődött, hogy mi lenne ha a másik úton mennénk lefelé, ami ugyan egy kicsit hosszabb a térkép szerint, de hátha jobb. El is indultunk arra, jobb is volt az út, szarvast/őzt se ütöttünk el, így teljes megelégedésben dőltünk hátra egészen addig, amíg az út végén, pont mikor rákanyarodtunk volna a főútra, egy sorompóba nem botlottunk. Ekkor már persze esett is, jobbra-balra árok, a sorompó pedig zárral, nem leverhető lakattal rögzült, így pár próbálkozás és rengeteg káromkodás után feladtuk. Nagy nehezen megfordultunk a kocsikkal és a járt úton hazaindultunk.

Barkóba feladványok: nem voltak

Táv: 41 km (19,6 + 21,4)   Pecsét: 6   Résztvevők: Anikó, Jani, Kata, Levi, Zsófi

Zircen a vonatállomás előtt raktuk le a kocsit. Az állomáson nagyon kedvesen üdvözöltek, mert azt hitték a Bakonyi Vasút Napjára jöttünk (ami akkora esemény, hogy még a HírTv stábja is kijött), és lelkesen ajánlották a kisvasút-kiállítást illetve az ország (Európa?/világ?) egyetlen sínkerékpárjának kipróbálását. Egyikkel sem éltünk, viszont pecsétet azt szereztünk, majd nekivágtunk az útnak. Az apátságot is érintve keltünk át Zircen, aztán mehettünk be az erdőbe. Az első állomás Borzavár volt, ahol csak a kocsma volt nyitva, de ők is fel voltak szerelkezve a megfelelő pecséttel illetve sörrel, amit páran bevállaltak már az út e korai szakaszán.

A celebpontjaink összemérése után barkóbáztunk, amit a Kőris-hegyre vezető kellemes hol emelkedő, hol lejtős úton is folytattunk, egészen addig, míg egy hirtelen meredek rész belénk nem fojtotta a szuszt és a gondolatokat. Több pihenővel és a csapat részleges szétdarabolódásával sikerült azért feljutni egy köztes hágóig; ott megcsodáltuk a visszhangot és a mesébe illő misztikus erdőt. Onnan már csak egy rövidebb nagyon meredek volt a Kőris-hegyi radarállomásig, ahol meglepve tapasztaltunk, hogy díszes ki társaság gyűlt össze mindenféle kirándulókból és feltehetőleg teljesítménytúrázókból. Megebédeltünk, majd felmásztunk a kilátóra, ahonnan mindenfelé elláttunk, mégis az 10 méterre lévő hatalmas gömbfejű radar volt a legérdekesebb, amivel kapcsolatban hamar megfogalmazódott a kérdés: Miért gömb?

Utunkban azonban a kétség nem akasztott meg, ezért pecsételés után az utolsó szakaszt, szerencsére többnyire lefelé, nyugodt szívvel tettük meg. Azért elég kimerülten értünk be Bakonybélbe a délutáni órákban; először a Vadszőlő fogadóban begyűjtöttük az utolsó aznapi pecsétet, majd elindultunk a szállás keresésére. A falu közepén még volt egy nyitott vegyesbolt, ahol citromos sörtől kezdve törülközőig minden szükségeset beszerezhettünk. A szállás is meglett pár lelkes helyi lakos közreműködésével, kulcs a fodrásznál, pálinka és birsalmasajt az asztalon, ahogy ígérték.

Ejtőzés, szobabeosztás és a finomságok elfogyasztása után elindultunk a Pikoló kocsmába vacsora reményében. Az idegenvezetőnk nem volt annyira toppon, vagy csak direkt akarta bemutatni a falu szépségeit (a Kovács Tanár nénis kopjafa mondjuk megérte), de kerülővel sikerült csak eljutni a célba. A vacsora tényleg remek volt, nagyon jól esett, ahogy a fagyi is utána, meg a sok sör közben. A kocsmáros felettébb kommunikatívnak bizonyult, ami addig volt érdekes, amíg arról mesélt, hogy ő valójában a radarállomáson dolgozik, és az is kiderült, hogy a gömbön belül van a radar maga, a gömb csak védőburok, illetve hogy a légirányítás koordinálása a műszer feladata és nem mobiltelefonok számára a térerő-biztosítás. Akkor már viszont csak vicces/zavaró volt, mikor közölte, hogy szerinte a fiatalságnak kéne eltartani őt és kivenni a munkát a kezéből, majd hosszabb felvezetés és udvariaskodás után zsigerből lekommunistázta egyikünket. Az asszony nem folyamodott ilyen válogatott módszerekhez elűzésünkre, egyszerű „Fogyasszunk lassan”-felszólítással adott hangot véleményének. Mi azért nem kapkodtuk el. A hazafelé út sem volt zökkenőmentes (ez már kollektív, senkire sem kenhető eltévedés volt), de azért csak eljutottunk a szállásra. Az esti fényben baljóslatúbbnak tűnt a hely, ezért megbizonyosodtunk róla, hogy sehol sem rejtőznek zombik. Mikor épp megnyugodtunk került elő a Gonosz más formájában, aki az este folyamán többek ágyában megfordult, szerencsére maradandó károkat nem okozott.

Másnap majdnem sikerült a tervezett 9 órakor elindulni, pedig fürdés és komoly reggelizés is volt előtte mindenki részéről (tányérból és nehezített teafőzéssel). Az út eleje betonon felfelé sok játékkal zajlott, aztán bekerültünk az erdőbe, de koncentrálás hiányában a kék jelzést többször elveszítettük és csak kerülővel vagy levágással jutottunk rá vissza, amit persze komoly térképelemző-munka előzött meg. A köztes állomás Németbányán volt, kicsit letérve a túravonalról; a pecsét egy drótkerítéses vérebekkel őrzött ház oldalán függött. Megszereztük a lenyomatot, majd rövid pihenő után indultunk tovább. A Mr X-ezés (amire még előző nap váltottunk) szerencsére eléggé lefoglalt mindenkit, így ütemesen haladtunk előre. Pihentünk még egy gyönyörű virágokkal borított, padokkal és kis szaletlivel ellátott

réten, majd az erdőből kiérve a mező szélén is, aztán a hosszú út vége felé szépen beértünk Városlődre. Sajnos az egész falun hosszában át kellett vágni, hogy a megfelelő vasútállomásra érjünk, ami így a végén nagyon nem hiányzott, és még a kerteket dekoráló óriás kerámia legobabák sem dobtak fel kellően ezt a szakaszt. Szerencsére bőven a vonatindulás előtt megérkeztünk és szereztük meg az utolsó pecsétet a Városlőd-Kislőd állomáson. Vonattal Veszprémbe mentünk, majd a vártnál szegényesebb uzsonnázás után vissza Zircre, ami remélhetőleg nagy örömet okozott azok számára is, akik még nem utaztak vonaton átszállással.

Barkóba feladványok (elég hiányos): HírTv-s bemondó mikrofonja; Pataki Attila haja; kutya, aki megette a beleit; kék vízkút a borzavári kocsma előtt; Fekete Ernő képe egyikünk szobájának falán; a feladvány, amire épp gondolok; „Na, gondoljál már valamire”-kérés/felszólítás

Mr X. feladványok: Kiefer Sutherland, Mehmet Karcsika, Douglas Adams, Tim Burton, Gavrilo Princip

Táv: 20,9 km   Pecsét: 3   Résztvevők: Anikó, Kata, Levi

Vasúttal indultunk Piliscsabára, és hála a modern vonaton (IP) kihelyezett térképeknek és persze nagyszerű megfigyelőképességünknek (amelynek később is tanúbizonyságát adtuk), a jó megállónál szálltunk le. Az első pecsét a forgalmi irodában volt egy nagyon szívélyes néninél, akit nem sokkal később újra meglátogattunk, mikor kiderült, hogy nem csak a pecsétnek, hanem a WC kulcsoknak is őrzője.

A jelzést követve lassan kikeveredtünk a faluból, és bár a Csaba-hegyi leágazást elsőre elvétettük, hamar észrevettük a tévedést (eltűntek a kék jelek), és korrigáltuk a hibát. Másztunk át kerítés fölött létrán, pihentünk pocsolyaparton és lelkesen köszöngettünk a szembejövőknek, aztán egyszer csak feljutottunk a Nagy-szénás tetejére. A gyönyörű kilátás és virágok kellemes felüdülést jelentettek az erdő egyhangúsága után. A csúcson már sokan voltak, de ők valszeg Nagykovácsiból jöttek, amerre a mi utunk is vezetett, egész pontosan a Zsíros-hegy tövébe a Muflon Itatóba. Mi is ittunk (szerencsére a nem muflonok kaptak sört és fröccsöt is), meg ettünk (otthonról hozott, de még egyáltalán nem bepállott szendvicseket, illetve akinek ellenvetése volt, az helyi zsíros kenyeret lilahagymával, utána pedig hangszeres-csokis kekszet).

A nagy emelkedőket már magunk mögött hagyva kényelmesen baktattunk a napsütötte erdőben Máriaremetéig, ahol a templomon kívül még szinte az egész falut megtekintettük az útvonal jóvoltából, majd kilyukadtunk a hűvösvölgyi nagyréten, ami sajnos csalódásnak nagyobb volt, mint rétnek, de aztán a túra végén kompenzált a gyerekvasutas kispajtások vidám társasága, különösen az a lelkes fiúcska, akitől megkaptuk az aznapi túránk végét jelző pecséteket.

Barkóba feladványok (egyelőre a teljesség igénye nélkül):

tamagocsi; a házak, ahonnan az utolsó Kéktúra útvonalra elindulunk; Bolond Kalapos; melatonin; glória; a kabátgomb megfogása kéményseprő megpillantásakor annak reményében, hogy az majd szerencsét hoz; Orbán Ráchel